Amióta csak az eszemet tudom, egzotikus helyszínekről, vérpezsdítő kihívásokról, üdítő kalandokról álmodozom, a fél gyerekkoromat a diófa tetején, vagy a panellakás kisszobájában kuporogva kalandregény olvasással töltöttem. Elveszett törzsek, hajótörés, sztyeppén vágtázás... ilyesmiről álmodoztam az iskolapadban, a Balatonparton, vagy a lepattogzott zománcfestéket vakargatva az újhegyi játszótér hintáján.
De hogy vágjon neki a kelet-európai proli a vadonnak, mikor a fizetése az albérletre meg a doboz cigire épphogy elég, látóköre olyan szűk, mint a gyomra vasárnap délelőtt, elméje meg tele irreális félelmekkel?

Túl az ezredik kilométeren, hektoliternyi zöld teán, tajin és kuszkusz hegyeken, egy drámai elváláson és rengeteg mókás helyzeten, a duóra redukálódott trió két rettenthetetlen tagja, a belga Sam és én bekeményítettünk. Hogy a hardcore-t melyikünk bírja jobban, az ebből a részből nem tudom kiderül-e, de hogy miért olyan a férfi, mint a pálmafa, nos az biztosan.

Zéró karbon, teljes függetlenség és az úton a legautentikusabb arcát mutató környék – nekem megéri ezért a fizikai határaimat súroló megpróbáltatások sorát kiállni, azaz minden métert izomerőből kiizzadni. Bringával utazni több, mint turistáskodás: valódi élmények, valódi emberi találkozások és mély behatolás a tudatalatti legsötétebb bugyraiba, berögzült előítéleteim és félelmeim sorra dőlnek meg és foszlanak szerteszét.