Kerékpáros kalandozások, önkénteskedés, hátizsákos világ

A Portugál Út - 2. rész

2020/03/10. - írta: Vadvirágos Kerékpáros

A Sánta Rém, a halott apáca és a késes gyilkos

28168919137_e9629b382c_h.jpg
Ez a bejegyzés a félelemről szól. A félelem gyötrelmesen randa egy érzés tud lenni, alattomosan kúszik be a tudatba. Úristen mi lesz, ha... persze ez egy teljesen normális emberi reakció, félünk az ismeretlentől, s elménk felkészít minket az összes lehetséges kimenetelre. Na de ennyire? Ha a félelem elhatalmasodik, fizikai tüneteket is képes okozni, leblokkolás, izzadás (kiver a víz), fulladás (fojtogat a félelem), hasmenés (be vagyok szarva), ájulás... aztán persze kiderül, hogy nincs is mitől úgy félni. "Megcsinálom, ha beledöglök is!" - mondogattam magamnak naphosszat a Camino első hetében, irtó teátrálisan. Gyötört a szorongás, és természetesen óriási pátosszal gondoltam önmagamra és világrengetőnek tűnő, valójában teljesen hétköznapi problémáimra. De ahogy haladtam előre rendületlenül, napról napra tisztult a kép és egyre több időt tudtam JELEN LENNI.


Akinek elég élénk a fantáziája, (például nekem, és több ismerősömnek is, mint gondoltam volna), módfelett izgalmas horrorfilm tud a fejében futni, és megakadályozni, hogy azt tegyen, amit akar. Hogy oda menjen, ahova szeretne. Hogy kiálljon magáért. Hogy megmutassa magát, és hogy mit tud. Többek között. Na de álljunk meg egy pillanatra, olyan nincs, hogy valaki ok nélkül ennyire be legyen tojva. Nem lehet, hogy megijesztettek, magadra hagytak kiskorodban, megszégyenítettek, valaki bántott? Ez mind ott lapulhat az ember tudatalattiában, ugrásra készen, s kivetül a jövőre is. Csodás. Na jó, de mit lehet tenni?


Jó hírem van, kedves szorongó sorstársaim, léteznek remek eszközök a félelem és a szorongás leküzdésére. Ott van például az alkohol. Sokan próbálkoznak vele, én is teszteltem, nem javaslom. (Pedig kiváltképp bátor tetteket hajtottam végre) Tüneti kezelésre rövid ideig hatásos, aztán jöhet a kanosszajárás meg a post alcoholic depression, meg hogy arányaiban hányan halnak meg az alkoholizmus okozta szervi betegségekben bátran, na hagyjuk is.


Szerencsére vannak sokkal életigenlőbb, de energiabefektetést igénylő módszerek. Lehet például meditálni, bár nem könnyű pörgő aggyal, de bizonyítottan működik, akár komoly pánikbetegségből is fel lehet gyógyulni folyamatos gyakorlással. Persze nem instant élmény, mint minden manapság, hanem meg kell dolgozni érte, viszont mellékhatása csak pozitív van. Azért az nem rossz, ha az ember véletlenül egy kis önfegyelmet és kitartást tanul. Aztán lehet különböző légzéstechnikákat alkalmazni (lámpaláz ellen szuper), sportolni és sok dopamint felszabadítani, jógázni, utazni, énekelni ( ha másra nem, az ijesztő elemek, vadállatok elűzésére jó) és minden esetben, SZEMBENÉZNI. Segítséggel, vagy anélkül. Persze nem muszáj mindig harcolni. Be is lehet engedni a félelmet, barátsággal üdvözölni, helló pánik, üdv megint, tedd a dolgod aztán ágyő. Fegyverletétel. Szóval, Caminom nem titkolt célja, egyebek közt, a félelem legyőzése/ elfogadása volt.

img_3605.JPG

És van még egy fontos dolog: a hit. Itt most nem arra gondolok, hogy folyton keresztet kellene vetni és szenteltvízzel főzni a nokedlit, vagy bevonulni szerzetesnek egy buddhista templomba vagy tudomisén. Csak hinni valamiben. Istenben vagy az Univerzumban vagy a Csillámpónikban, vagy magadban, csak annyira, hogy legyen egy fikarcnyi remény arra, hogy holnap is felkel a nap és lehet jobb is, mint ma. Persze ezek nem univerzális igazságok, csak szerintem van így.


"A félelem, ez az ezerlábú kis féreg akkorára nőtt bennem, mint egy kifejlett alien. Valahol a szívem és a hónaljam közt akarta kirágni magát, de visszapofoztam. Délután három óra, és még egy falatot sem ettem. Gombóc van a torkomban." - olvasom az útinaplómban. Annyira de annyira rettegtem első magányos utamon, hogy alig bírtam enni, mintha folyamatosan fojtogattak volna, éjszaka éberen aludtam, mintha egy vadakkal teli őserdőben őriznék egy kiscicaalmot. Egy egész napot kuporogtam rettegve egy panzió szobájában, mielőtt továbbindultam volna. Meg kellett tanulnom egyedül lenni, és még élvezni is. De meg kellett tanulnom társaságban is magabiztosan létezni, bízni. Szóval volt meló, és előttem állt még több, mint 600 kilométer.


4. nap, Santarém 33km

20160417_075255.jpg


" Mai úticélom a nem sok jóval kecsegtető nevű Santarém volt. Persze esett, mintha dézsából öntenék, és csak sántikálva tudtam közlekedni, szandálban. Nagy levegő, kifúj, kinntart, ismétel, na gyerünk tovább. Elkezdtem a légzésemre és a tájra koncentrálni, s láss csodát, megnyugodtam (egy rövid időre) és az eső is elállt. Portugália tavasszal varázslatos édenkert. Az óriási vitorlavirágok és a vad levendula úgy nő itt, mint a gaz. Két idős zarándokkal is találkoztam, akikkel együtt vándoroltam egy darabon, s míg beszélgettünk, nem volt időm a saját nyomorom miatt rinyálni. A brit légierő nyugalmazott tisztje, Robert, légi bevetésekről (gondolom... nagyon kellett fülelnem, hogy értsem mit mond) meg a 14 gitárjáról tartott kiselőadást, az ausztrál pszichológusnő, Sue pedig az én sztorimról érdeklődött, amire egy gyenge dadogás volt a válasz. Jól van, nem mehet minden elsőre. Késő délutánra be is értünk ebbe a gyönyörű kisvárosba, elbúcsúztunk, ők egy hotelbe mentek pihenni, én a Casa de Misericordiában, azaz Irgalmasság Házában leltem olcsó, 5 eurós szállásra, egyágyas szobában. Santarém mint kiderült, egy mártírhalált halt apácáról, Szent Irénről kapta a nevét, akit valahol feljebb a folyóba dobtak és itt bukkant elő a vízből. Bájos történet, máris kedvem támadt itt éjszakázni! Igyekeztem elhessegetni a parát és bedobtam egy helyi süteményt, pastel de natát, az kicsit elterelte a figyelmem a neurózisról. Viszont megláttam magam a tükörben és állíthatom, jelenleg én vagyok a legrandább nő egész Portugáliában, és mindezt sikerült csupán 4 nap alatt elérnem! Az arcbőrömet egy vörös krokodil is megirigyelhetné, a frizurám a korai 80-as évek rocksztárjait idézi elölről, hátulról pulikutyasegg. Az illatomat valahova a telihugyozott macskaalom és egy érettségiző diák ingjének hónaljrésze közé helyezném. Mindeme gyönyörűséget kiegészíti a sáros túraszandálba passzírozott kárminvörös, dagadt lábfej és a hozzátartozó bicegő járás. Sánta Rém. Na de mindegy, nem szépségversenyre jöttem. Az egyházi szálláson egyedül kuporgok a hideg szobában, és igyekszem kitörölni a folyóban lebegő apácahulla képét az elmémből. Én vagyok a santarémi Sánta Rém. Meg gondolom még sok-sok ezren előttem.


5. nap, Golegã 30.7 + 6 km

20160418_091519.jpg


Kora reggel, hét körül indultam, s a santarémi kilátónál (ahonnan azt a bizonyos folyót lehetett látni, féligmeddig, a sejtelmes ködben) csatlakozott hozzám Paul, a kopaszra nyírt fejű, kétméteres, ötunokás holland terminátor..ööö nagypapa. Minden unoka születése után végigjárt egy caminot, egyszer Amszterdamból... irtó menő felszerelése van és csak németül tudunk kommunikálni, mert én hollandul, ő meg angolul nem tud. Amúgy elég szűkszavú, mikor kérdeztem, hogy milyen élményei voltak az utak során, csak ennyit válaszolt: "Hát, most mit meséljek? Hosszú volt." Az út egy eukaliptusz erdőben vezetett (még soha nem láttam igazi eukaliptuszt) és én tipegtem sűrűn utána, fiatal korában tájfutó lehetett gondolom, alig bírtam lépést tartani vele. Azon gondolkoztam, lemaradjak-e, nem volt amúgyse valami kedves. Egyszercsak megtorpant, jobbra fordult, az övéhez nyúlt, és előrántotta a rambokését. Bennem meg megállt az ütő. Na, eddig tartottak földi szenvedéseim. Álltam ott földbe gyökerezett lábbal, ő meg lekanyarított egy eukaliptuszágat, lehántolta és a kezembe nyomta. Majd viharzott tovább. Jézus ereje. Beletelt pár percbe, mire feleszméltem és utánaeredtem. Észrevettem, hogy megvágta magát, csöpögött a kezéből a vér. Én pár lépéssel mögötte bicegtem a bottal, és szóltam neki, mire ő ránézett a csupa vér kezére, beletörölte a nadrágjába és azt mondta: macht nichts! Majd csörtetett tovább. Már vagy 25 kilométert mentünk, mikor áthaladtunk egy falun, ott végre hajlandó volt megállni. Ivott egy kólát, bedobott egy banánt, míg én kipakoltam az elemózsiát: a negyed kiló kecskesajtot, négy zsömlét, egy flakon majonézt, egy üveg fekete olívabogyót, két póréhagymát, négy paradicsomot, egy liter szójatejet és egy zacskó mogyorót. Kiröhögött. Azt mondta: szupermarket! és rendelt nekem is egy kólát. Tovább baktattunk, sárga nyilak sehol, csak brokkoliföldek, kiderült, hogy kicsit eltévedtünk, így egy cirka 6 kilométeres kitérő után végül betotyogtunk Golegãba, összesen 37 km-t tettünk meg. Zarándokszállás nem volt, így az önkéntes tűzoltóknál pihentünk meg, ingyen. Négyen vagyunk, befutott két spanyol, egy idősebb, Picasso hasonmás és egy fiatal biciklis srác. Három hímmel osztozom a szobán, akik épp boroznak és egy üveg brazil tömény is körbejár. Ma is nyugodt éjszakám lesz.


6. nap, Tomar 31,3 km

28529641947_b69481fcc6_b.jpg

Reggel olyan voltam, mint a mosott szar. Ezek miután idétlenre itták magukat, egész éjjel horkoltak, én meg forgolódtam. Egyedül indultam tovább, erdőn-mezőn, elhagyatott, borostyánnal benőtt kastélyok, óriás fügefák mellett, párszor kidőltem egy-egy bokorban. Fogalmam sem volt, hogy fogok megint 30 km-t legyalogolni, de muszáj volt, útközben sehol semmi jele a civilizációnak. Ha még pénzem lenne, akkor se mennék vele semmire, de amúgy sincs, minek aggódni? Délután összefutottam Terminátorral és Picasso papával. Kiderült, mind a hárman totál máshol vagyunk, mint kéne. Éljen! A papák úgy döntöttek, bánatukban beülnek a következő településen valahova, engem is noszogattak. Egy kádnyi zöldséges rizs és sültkrumpli elfogyasztása után újult erővel vágtattunk fókajárásban Tomarig, a Templomosok portugál fellegváráig. Ismét a tűzoltókhoz mentünk megszállni, ingyen, mondjuk itt még ágyak sincsenek, de nekem van matracom, végre használhatom. A bácsik végül elmentek egy hostelbe, én a közben befutott bringás sráccal, Julioval és egy fiatal francia párral fogok aludni, de előtte kimerészkedem és meglesem a várost. Időutazás a középkorba."

Így szerencsétlenkedtem tehát a Camino de Santiago első hetében, rémeket láttam, démonokkal hadakoztam, de lassan-lassan kezdtem úrrá lenni a fejemben zajló mozin, és az attól teljesen eltérő valóságra koncentrálni. Hogy a két öregúrral mi lett, az majd a következő fejezetben kiderül. Buen Camino!

 41273112920_8b5b568f1f_b.jpg

Photos from Tomar by Hans Pohl

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kitekerek.blog.hu/api/trackback/id/tr9715512062

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kotyesz 2020.06.03. 20:14:27

Ciao Vadvirágos Bella!

Nem írod hányszor álltatok meg imádkozni?
Mi vitt el az útra? Fogadalom?

A spanyol sertéstelepi közjátékot olvastam , bátor vagy!

érdekes ez a zarándoklat, úgy tudtam tömegekkel találkozik az ember!

igy is nagyon menő!
Üdv. Tibor
süti beállítások módosítása