A Spanyolország és Franciaország között természetes határt képző magashegység, a Pireneusok, háromezer méter feletti lélegzetelállító havas csúcsaival, egyedülálló állat- és növényvilágával és sokszínű kulturális örökségével lenyűgöző, bár kevéssé ismert úticél. Szerencsére tavaly alkalmam nyílt közelebbről megismerkedni vele, végigtekerni kacskaringós útjain, inni kristálytiszta vizű ivókútjaiból, eldugott falvaiban helyi pásztorokkal csevegni, sűrű erdeiben hátizsákkal bóklászni.
Amióta csak az eszemet tudom, egzotikus helyszínekről, vérpezsdítő kihívásokról, üdítő kalandokról álmodozom, a fél gyerekkoromat a diófa tetején, vagy a panellakás kisszobájában kuporogva kalandregény olvasással töltöttem. Elveszett törzsek, hajótörés, sztyeppén vágtázás... ilyesmiről álmodoztam az iskolapadban, a Balatonparton, vagy a lepattogzott zománcfestéket vakargatva az újhegyi játszótér hintáján.
De hogy vágjon neki a kelet-európai proli a vadonnak, mikor a fizetése az albérletre meg a doboz cigire épphogy elég, látóköre olyan szűk, mint a gyomra vasárnap délelőtt, elméje meg tele irreális félelmekkel?
Túl az ezredik kilométeren, hektoliternyi zöld teán, tajin és kuszkusz hegyeken, egy drámai elváláson és rengeteg mókás helyzeten, a duóra redukálódott trió két rettenthetetlen tagja, a belga Sam és én bekeményítettünk. Hogy a hardcore-t melyikünk bírja jobban, az ebből a részből nem tudom kiderül-e, de hogy miért olyan a férfi, mint a pálmafa, nos az biztosan.
Zéró karbon, teljes függetlenség és az úton a legautentikusabb arcát mutató környék – nekem megéri ezért a fizikai határaimat súroló megpróbáltatások sorát kiállni, azaz minden métert izomerőből kiizzadni. Bringával utazni több, mint turistáskodás: valódi élmények, valódi emberi találkozások és mély behatolás a tudatalatti legsötétebb bugyraiba, berögzült előítéleteim és félelmeim sorra dőlnek meg és foszlanak szerteszét.