Túl az ezredik kilométeren, hektoliternyi zöld teán, tajin és kuszkusz hegyeken, egy drámai elváláson és rengeteg mókás helyzeten, a duóra redukálódott trió két rettenthetetlen tagja, a belga Sam és én bekeményítettünk. Hogy a hardcore-t melyikünk bírja jobban, az ebből a részből nem tudom kiderül-e, de hogy miért olyan a férfi, mint a pálmafa, nos az biztosan.

Úttalan utakon Essaouira felé – Tatuin bolygó és a gyász öt fázisa

Az elmúlt hetek során tapasztalt pozitív élményektől úgy felbátorodtunk, hogy a Marrakech és Essaouira közti kb. 250 km-es távot a lehető legvékonyabb csíkkal jelzett utakon kívántuk az Atlasz lábai mentén megtenni. Gondoltuk, most már annyira tapasztalt survivor-ök vagyunk, hogy Bear Grylls is kezet csókolhat – na ez óriási hiba volt. Az elején még viszonylag könnyen vettük az akadályokat: folyón átkelés, egész napos bicikli tolás hegynek fel az öklömnyi méretű kövekkel felszórt utakon, infrastruktúra és vendéglátóipari egységek hiányában az élelmiszer készleteink felélése... de amikor már hosszú napok óta kóvályogtunk a kősivatagban és napi egy személy jött szembe szamárháton, akkor rájöttünk: eltévedtünk.

Persze ilyen szituációban előnyösebb lett volna együtt maradni, de egyik nap mire feleszméltem, hogy azért nem haladok az istennek se az emelkedőn felfele órák óta, mert a hátsó fékem folyamatosan fogva tartja a kerekemet, addigra útitársam már csak egy apró pont volt a horizonton. Telefonom persze rég lemerült a nagy fényképezgetésben, úgyhogy villámgyorsan D.I.Y. bicajszerelésbe kezdtem a tűző napon, persze sehol egy bokor, ami árnyékába legalább az egyik könyökömet rejthetném, csak kövek amíg a szem ellát.

Víz az természetesen egyik kulacsomban sem maradt, mind megittam a hegymenet folyamán. Óriási. A szereléshez meg annyit értek, mint lúd a zsoltárhoz. Az út előttem végig emelkedő, én meg hullafáradt vagyok és rákvörösre égtem. Végül tanácstalanságomban kioldottam a hátsó féket és komolyan elhatároztam, hogy a következő adandó alkalommal mostmár tényleg elvégzek egy bicajszerelő workshopot, ámen! Azzal veszett tempóban nekiveselkedtem és futva toltam a cangát hegynek fel. Ezt a jól átgondolt tempót körülbelül bő három percig tudtam is tartani, majd az azt követő órákban lassan átmentem az önsajnálat és gyász mind az öt fázisán. Amikor már az út szélén kuporogva, 100 fokos fejtetőmet kézfejemmel takarva vártam, hogy vajon Mohamed próféta vagy a Szűz Mária fog-e ebben a delíriumban megjelenni, vagy ezek hiányában simán csak megdöglök itt ezen a végülis egészen esztétikus helyen, valaki megkocogtatta a vállamat.

-Ennek mi értelme van? -kérdezte spanyolul, francia akcentussal a belga. -Vizeeet! – rontottam rá az összes végtagommal a kócos messiásra, aki erőtlenül lebegtette meg az orrom előtt az üres kulacsát. Na itt aztán a maradék cérna is elszakadt, visszaestem a düh fázisába és őrjöngve szidtam főleg magamat, aztán végül ezt a felszabadult energiát inkább a továbbandukolásba öltük. Pár kilométer vattaköpködés múlva felbukkant a távolban egy alak, én már nem hittem az érzékszerveimnek, de Sam is alátámasztotta, hogy az egy burkás hölgy ott két kőrakás közt, aki vidáman közeledett. Miután elmutogattuk neki, hogy mi kéne, egy percen belül teli kulacsokkal tért vissza egy szikla mögül, vagy fogalmam sincs honnan. Tényleg el sem tudom képzelni, hogy honnan szülte az ivóvizet, de összecsókoltuk érte. Visszatért minden a normális kerékvágásba, folytattuk utunkat a Csillagok Háborúja helyszínein, árkon és bokor hiányában további árkokon át. Amikor több órán keresztül bolyongtunk a kopár kőhegyekre épült, agyagfallal körülvett, sárkunyhókból álló településeken át, tényleg csak azt vártam, mikor bukkan fel Jar Jar Binks, de aztán elhessegettem ezt a prosztó gondolatot és igyekeztem az itt és mostra koncentrálni. Ennek eredményeképpen hamarosan ráleltünk az Essaouira felé vezető útra.

De a szürreális élmények sora még korántsem ért véget. Essaouirától nem messze egy fiatal, kalapos srác szólított meg minket, kedvesen elcseverészett Sammel, majd meginvitált bennünket az otthonába egy teára. A meghívást készségesen elfogadtuk, el is indultunk a falu felé, mögöttünk burkában a srác élete párja és két aprócska kisfia. Hazaérvén nők és gyerekek az egyik szobába, beleértve engem is, férfiak a szalonba teázni. A fiatal arával egész kedvesen eldiskuráltunk arabul és franciául a gyermekvállalás szépségeiről, (én mondjuk csak spanyolul, angolul, németül és magyarul tudok, de a lényeget felfogtam), megtanított hijabot kötni, és ahányszor csak kiment a konyhába, vagy a szalonba teát felszolgálni, visszavette az egész testét eltakaró csadort. Marokkóban különben nem jellemző a női test ennyire szigorú eltakarása, az ország egyike a világ legliberálisabb muszlim országainak, de persze mindenkinek egyéni döntése, hogy mit hord. Szóval addig cseverésztünk, amíg ránkesteledett, így újdonsült barátaink megágyaztak nekünk, és álomba szenderültünk. Egészen kora hajnalig húztuk a lóbőrt, mikor is izgatottan ébresztgettek minket, folyamatosan sürgettek, és mikor épp az igen korai reggelire készített omlettet próbáltuk álmosan az arcunkba gyűrni, a srác kibökte, uzsgyi van, mert ez egy kiváltképp konzervatív környék, és a szomszédok látták, hogy nyugatiakat vittek a lakásukba, szóval ránkhívták a rendőröket. Úgyhogy puszi-puszi és tekertünk is elfele, mint a szélvész. Kellett is a korai ébresztő, mert Essaouiráig még várt ránk két eltévedés, de estére sikerült hullafáradtan megérkeznünk ebbe a csodálatos kisvárosba, ahol további izgalmak vártak minket.

Történt ugyanis, hogy a Couchsurfingen találtunk egy több nyelven beszélő, szuper barátságos fiatal marokkói hippyt, aki igencsak véges utazási lehetőségeit ellensúlyozandó, kiáradó vendégszeretettel fogadta a külföldi utazókat. Kedvesen meginvitált minket otthonába, ahol az általunk korábban vásárolt élelmiszerekből terveztünk közösen egy jó tajint rittyenteni. Vidám társalgásunk folyamán előkerült egy üveg bor is, azt elfogyasztottuk, majd azt pótolandó, Sam kivánszorgott a boltba. Ezalatt vendéglátónk először tenyérjóslással, hipnózissal és egyéb terápiás eszközök igénybevételével igyekezett engem szórakoztatni, közeledési szándékát nem véka alá rejtve, kevés, illetve még kevesebb sikerrel. Azonban mikor már elfehéredett szemekkel, remegve ordította az arcomba, hogy „magic woman, ma éjjel velem alszol”, gondoltam őszinte leszek, és udvariasan, majd kevésbé udvariasan kikosarazom. Közben Sam is visszaért, helyretette a felhevült vadkant, megvacsoráztunk és elvonultunk aludni. De a hős szerelmes nem érte be ennyivel, az éjszaka közepén arra ébredek, hogy frusztrált hippi barátunk önjelölt reflexológusként ténykedik az ágyam végében. Ijedtemben az összes ismert és ismeretlen átkot rászórtam, értelemszerűen az anyanyelvemen, ami annyira rémisztőnek hangozhatott, hogy hősünk hanyatt-homlok menekült. Mi pedig úgy láttuk jónak, ha szedjük a sátorfánkat. Különben a másnapi városnézés során, mikor röhögve elemezgettük ezt a kis közjátékot, ismét belebotlottunk szexi barátunkba, épp egy francia lánynak nyomta a magic woman dumát. Hát, nem lehet könnyű csajok nélkül fiatalnak lenni. A város viszont lehengerlően izgalmas, az apró sikátorokban megbúvó színes kávézókkal, galériákkal, piaccal, a kikötőben sorakozó utcai halárusokkal és halsütő pultokkal, homokos tengerparttal. Érdemes több napot eltölteni itt, s ezt az odalátogató turistaáradat nagyon jól tudja.

Paradise Valley – Agadir: kálvária és üdvözülés

Az Atlasz hegység déli lankáin igencsak megváltozik a tájkép: olajfák helyett argán ültetvények, füves mezők helyett kő- és homoksivatag, a szamár, mint közlekedési eszköz helyét a teve veszi át. Az aszfaltozott kisebb-nagyobb autóutak minősége még mindig meglepően jó, hacsak nem téved el az ember a papírtérképek és különböző mobilapplikációk segítségével. Essaouira után még délebbre merészkedtünk, a nap egyre nagyobb részét töltve árnyékban, dél körül szinte lehetetlen haladni. Az út mentén sorakozó argánolaj és mézes mandulakrém árusok között rábukkantunk eddigi első kerékpáros túrázó kollégáinkra: két kanadai testnevelés tanárra. Ők pont északnak tartottak, így mielőtt kereszteztük volna egymás útját és mindenki halad tovább, egy ebédet elköltöttünk az útszéli langyos homokban. Ahogy elkezdtük a kerek kenyereket és helyi zöldségeket kipakolni és egymás tapasztalatairól és motivációiról érdeklődni, hangos sipítozás csapta meg a fülünket: az út túloldalán újabb két bringás integetett, egy skót szerelmespárral egészült ki a kerékpáros csúcstalálkozó. Ők szintén dél felé tartottak, egyenesen Szenegálba, így egy darabon együtt kalandoztunk a továbbiakban, s Tamry településen egy helyen szálltunk meg, egy író, költő, angol tanár warmshowers vendéglátó hajlékában.

El Habib, és egytől egyig gyakorló művész és / vagy akadémikus barátai olyan lelkesedéssel fogadtak bennünket, hogy örökre velük maradtunk volna. A kis berber faluban és környékén világszínvonaló kulturális élet zajlik, a srác felolvasó esteket, koncerteket, színi előadásokat szervez, a lakásán zajló jam session-ök folyamán a környék jazz zenészei és a tradicionális amazigh zene hívei gyűlnek össze, persze mi is jammeltünk egy jót együtt. A srácok két tajin között még egy komédia előadást is rögtönöztek, konyharuhákkal a fejükön marokkói abszurd jeleneteket adtak elő a berberek és arabok kultúrális különbségeiről. Részleteket tudhattunk meg a marokkói berberek, ezen belül a tuaregek történelméről, az arab megszállásról, a berber öntudat ébredéséről, a berber nyelvről és írásjeleiről, illetve tanácsokkal láttak el minket az út további szakaszairól. Egy mesés helyet ajánlottak, amit csak „paradise valley”-ként emlegettek. Több sem kellett nekünk, útnak indultunk az Éden völgybe.

Na most tudvalevő, hogy a paradicsomi örömöket nem adják ám ingyen, előbb még fel kellett tekernünk 62 kilométeren 900 m szintkülönbséget a tikkasztó melegben egy rémes állapotban lévő úton. Bár a megtett sokszáz kilométer után magamhoz képest igen jó formában voltam, ez most kifogott nemcsak rajtam, hanem ifjú Atom Anti barátomon is. Szóval volt, hogy toltuk a bringát, lihegve. De megérte. Az utolsó emelkedő után hosszú, kanyargós lejtőn suhantunk a datolya- és banánpálmákkal teli folyóvölgybe, amely folyó mentén csak gyalog lehet közlekedni a kanyonban, természetes türkiz színű medencéről medencére csodálni a természet szívdöglesztő alkotásait. Persze fényképet egyikünk se lőtt egyet se, guglizzátok ki, úgysem tudom szavakkal leírni a látványt.

Az éjszakát egy tisztáson a sátrainkban töltöttük más kempingezők társaságában, sokan járnak ide helyi fiatalok lazítani, fürdeni, bulizni. Annyira tetszett a hely, hogy szívesen leraktam volna a biciklit, hogy pár nap alatt bejárjam a vízesésekkel teli kanyont, de Sam már másnap indulót fújt. Tényleg istenien szórakoztató volt az út minden perce ezekkel az ifjú sportemberekkel, igazi tesók, bajtársak lettünk, de ezzel a kilométer zabálással én nem kívántam a továbbiakban azonosulni. Fáradt voltam, a bringám is, a sátram szana-széjjel szakadva, a hátsófelem szintúgy, így közöltem vele, másnap lelépek. Persze ahogy ezt kimondtam, mélységes búbánat és szeparációs szorongás lett rajtam úrrá, de tartottam magam a döntésemhez, utolsó célpont: Agadir.

Egy délelőtt alatt le lehet tekerni a híres fürdővárosba és szörfparadicsomba, nekem viszont valami nem stimmelt a kormányommal. A másnapból harmadnap lett, búcsúbuli, evés- ivás, sírás-rívás, és a drámai elválás után hirtelen rámszakadt magány tudatosította bennem: ha totál másnaposan, post alcoholic szorongásomban, Dél-Marokkóban egyedül, törött villával nem kapok pánikrohamot, az maga lesz a csoda. Magamba roskadva gubbasztottam Agadir parti sétányán egy padon, hesegettem a lánykérőket és a könnyeimet törölgettem, miközben abban reménykedtem, hogy valamelyik relaxáló légzéstechnika működni fog, vagy esetleg arra jár egy jókedvű pszichterapeuta.  Hát nem járt, viszont érkezett helyette egy félmeztelen fazon, aki, miután bemutatkozott, tört angolsággal felvilágosított, hogy a férfi olyan, mint a pálmafa. Ühüm. Ezt a frappáns hasonlatot még nem volt módom hallani az erősebbik nemmel kapcsolatban, így abbahagytam a szipogást és füleltem. Az úr a távolban pár kopár törzsre mutatott, melyek mint a villanypóznák meredtek az égnek, lomb nélkül a parton, és folytatta a monológot: „Mint a pálma, erős, egyenes, szilárd. Ha el is vesztette koronáját, akkor is áll, mint a cövek, nincs ami ledöntse.” Majd az óceán felé fordult és olyan mozdulatot tett, mint aki megfeszít egy íjat, és lő. „Ne sírj. És ne is törődj olyan férfival, aki nem olyan, mint a pálmafa.” -mondta, majd továbbállt.

Nos, idáig a marokkói történetem. Másfél hónap, kétezer kilométer pedálozás. Két életre szóló barátság. Engem várt Andalúziában egy pálmafa, a bringámra egy villacsere és teljes szervíz, úgyhogy visszabuszoztam Tangerbe, át Tarifára, és fel Granada fölé a hegyekbe, hogy újabb kalandokhoz erőt gyűjtsek. Azokról is írok majd egy-egy krónikát.