Zseniális! Le a kalappal mindenki előtt, aki végigcsinálta valaha! Mély tisztelettel gondoltam azokra, akik ilyesmire vetemedtek, s húszas éveim folyamán több olyan közeli ismerősöm is akadt, aki végigjárta az Utat, vallásos és ateista egyaránt, s én nyálcsorgatva faggattam csont és bőrre fogyott, ám rendkívüli lelki békére szert tett hőseimet. Az évek során sokfelé sodort a bohém élet, felelőtlen, autodestruktív (de annál szórakozatóbb, megjegyzem) életmódom, párkapcsolati és anyagi csőd, és egy rettenetes családi veszteség következményeképpen harminc éves koromra annak a bizonyos gödörnek az aljára kerültem, ott hemperegtem az önsajnálat és a folyamatos rettegés mocskában, kilátástalanul. Nagyszerű, eljött az idő, hogy kihúzzuk magunkat saját hajunknál fogva a dzsuvából, most, hogy semmi vesztenivalónk nem maradt- duruzsolta a fülembe miss Delirium Tremens egy sápadt hajnalon.

Felkészülés

- Anyagiak 

Először is pénz kellett. Osztottam szoroztam, végigfagyoskodtam egy karácsonyi vásárt a Vörösmarty téren meg egy tavaszit is, félre tudtam tenni a repjegyekre és 300 € költőpénzre, (ami nagyon alsó határ, a szállásokra meg bolti kajára épphogy elég volt, de nem volt több na) illetve a felszerelést beszerezni.

- Merre, hol, hogyan? Útvonal választás 

Sokat tanakodtam, a számos Santiago de Compostelaba vezető útvonal közül melyik legyen. Többen is mondták, hogy a klasszikus Saint Jean Pied de Port-ból induló, a Pireneusokon és teljes Észak-Spanyolországon átvezető francia útvonal mára az év bizonyos szakaszaiban olyan szinten elturistásodott, hogy nemigazán van mód elmélyülni, konkrétan csoportos utakat szerveznek buszos hátizsákhurcoltatással, a zarándok szállások tele vannak bulizókkal és versenyt kell futni a szállásért. Ott van még az Andalúziából, Sevillából induló Vía de la Plata, az északi óceánparton végigfutó Camino del Norte, és még sorolhatnám, nekem a portugál úton akadt meg a szemem. Alig ismert, egészen pici forgalmú zarándokút, Lisszabonból Portón át visz fel Galiciába, az Atlanti Óceán partján és benn az ország közepén a hegyek, dombságok lankáin. Tökéletes.

-Fizikai és szellemi rákészülés

Érdemes lett volna jól megtömött hátizsákkal hegyi túrákon edzeni, de mivel én akkoriban a Börzsönyben laktam, gondoltam elég lesz a napi kutyasétáltatással egybekötött futóedzés, kertben kapálás és némi jóga. Hát, tévedtem.
Portugál nyelvi képességeimet viszont a duolingo segítségével tuningoltam egy hónappal indulást előttől minden nap, a spanyol után nagyon könnyűnek tűnt. Egészen az első portugál faluig, ahol kiderült, hogy egy kukkot se értek, de azért mindig el tudtam makogni valahogy, hogy mi kéne. Nyilván a falusi öregek nem beszélnek angolul, én viszont mindenképp szerettem volna vegyülni, meg hát az alapvető tiszteletadás első jele szerintem, ha valaki megtanul pár alapkifejezést az adott ország nyelvén. Nem majd ők fognak magyarul megtanulni...

- Útikönyv, térkép:

Beszereztem ezt a kis könyvecskét. Minden benne van. Kivéve életükben először egyedül külföldre utazó szorongó csajoknak szóló tippek. Ugyanis mocskosul be voltam szarva.

Felszerelés

- Első és legfontosabb a megfelelő lábbeli. Sokan mondták, hogy mindenképpen már jól bejáratott túrabakancsban érdemes nekiindulni, nehogy a vadiúj cipellő feltörje az ember lábát már első nap. Hát én komolyan vettem ezt a tanácsot és a négy éve gyűrt magasszárú túrabakancsomban vetettem ki magam a vadonba, csakhogy négy év után a drága pont a Camino első hetében mondta be az unalmast végleg, így kénytelen voltam a túraszandálomban végigcsattogni az utat a néha 10 fok körüli esős tavaszi időjárás közepette. Zokniban. A szilikon talpbetétet amúgy kifejezetten javaslom, sokat tud enyhíteni a kínokon.
- Strapabíró, jól szellőző hátizsák. Mivel egész nap a teljes stafírunggal a hátunkon kell gyalogolni, nem árt, ha nem izzad ránk a ház, és az is előnyös, ha nem csak a vállunkra, hanem a teljes felsőtestünkre el tudjuk osztani a súlyt, egy giga övtáska is jól jön.
- Gyorsan száradó, könnyű túraruhák, (nekem ilyenem nem volt, de jó lett volna, istenem...) eső elleni védelem - esődzseki, netán poncsó (a hátizsák is befér alá) esőnadrág (jól szellőző goretex, nem úgy, mint az én oldschool mezőgazdasági narancsbőrolvasztóm, szottyosabb volt belül, mint kívül)
- Hálózsák. Nagy ritkán mondjuk van takaró a zarándokszálláson, de ha nincs zarándokszállás se, (és a portugál úton a Camino infrastruktúra néhol igen szegényes, aminek örülünk, igy nem lepik el a szelfibotos turisták), akkor irány a tűzoltóság, ott van ágy oszt annyi. Egyes városokban a szállás a parókián, zárdaépületben van berendezve, a többszáz éves, gigantikus belmagasságú kőépületekben NAGYON hideg tud lenni...
- Egy kő / kavics otthonról. Ez szimbolizálja a bűneidet, melynek súlyát cipelned kell végig az úton, s csak a célbaéréskor szabadulhatsz meg tőle.

Ezek tehát a legfontosabb kellékek, (illetve nekem életmentő volt a barátok és családtagok által írt lelkesítő cetligyűjtemény, innen is szeretném hálámat kifejezni! ) mellé jön még a többi apróság, de ezekről a naplóbejegyzésekben olvashattok majd.
Nagyon szórakoztató így négy év távlatából újra átélnem a kalandot, szembesülni akkori, nagyképű, de beszari kis drámaqueen önmagammal, "jómagyar szokásaimmal", a fejemből ki-kiszóló posztkádárista konyhásnéni szidalmaival és a visszatérő démonaimmal. Természetesen a bejegyzéseket cenzúrázva teszem közzé, nektek nem kell a picsogásaimat végigszenvedni, csak mérsékelten. Ha valaki ennek hatására kedvet kapna, már volt értelme megírni.

Útinapló részletek

"1. Nap, Lisszabon

Olyan mások itt a szagok. Meg az utcakövek. Besétáltam a belvárosba, fel a 28-as villamos vonalán a várig. Közben hol ragyogott a nap, hol szakadt az eső. Gyönyörű kis utcácskák meredeken fel-le, házak egymás hegyén-hátán, mindenki kinn tartja a szobanövényeit cserépben az utcán az ajtaja előtt, a kis fehérköves járdán. Két szembeszomszéd közt két lépés a távolság. "Jó reggelt señora Costa, kér egy kávét? Akkor nyújtsa át a csészéjét az ablakon!" A házakat kívülről is színes csempe borítja. A piaci kifőzdében megebédeltem 1.80-ért. A helyiek valami húst ettek, minden asztalon volt egy kancsó bor. A wc ingyen van. Voltam a botanikus kertben, bolhapiacon, most egy parkban ülök egy padon, tőlem 10 méterre egy csapat nagypapi veri a blattot üvöltve, nevetve. Úgy vágják oda a lapokat az asztalra, hogy azt még Spanyolországban is hallják. Mindenhol kutyák játszanak, nagyon vidám, barátságos város. Megszereztem a credencialt egy díszes katolikus templomban, ebbe fognak majd pecsételni a zarándokszállásokon. Lementem a Tajo parthoz is, üldögéltem a kövön, mikor megszólított egy srác. Rövid ismerkedős párbeszéd után megkérdezte, szeretem-e a focit, mondtam neki, hogy nem, a szórakoztatóipar elég primitív ágának tartom, ami manapság kizárólag profitszerzésre hasznája fel az unatkozó férfitársadalom visszafojtott agresszióját és törzsi ösztöneit. (Jézusom, mekkora egy hólyag voltam! -tépem most a hajam miközben gépelem be a posztot) Én hivatásos focista vagyok - válaszolta. Gondoltam, most majd jól faképnél hagy, de sétált velem tovább, csinált egy közös képet is, nagyon kedves volt. Angolul beszélgettünk, aztán visszajöttem a hostelbe, holnap indul életem kalandja.

2. nap Lisszabon- Alverca

Fú, hát ez keményebb, mint gondoltam! Megtettem az első, 31 km-es távot, plusz a 0. km-ig is gyalog mentem a hostelből, olyan 6-7 km lehetett. Már Lisszabon határában elfáradtam, aztán a folyó mentén gyalogoltam sokat, majd egy völgyben valami mocsár közepén vezetett az út, el is estem párszor a sárban. Azt hittem, hogy eltévedtem, rohangáltam párszáz métert ijedten oda-vissza, megint oda, de végül meglett a jelzés. Legszívesebben már a következő faluban megszálltam volna, de az albergue csak április 15-én nyit. Holnapután. Haladtam tovább, közben beleszaladtam első és egyetlen zarándoktársamba, egy bokorban feküdt hason, inkább hagytam relaxálni, volt nekem is elég bajom. Már tényleg roskadozott a lábam a hátizsák súlya alatt és közben rám is esteledett, de se a következő településen, sem az azt követőn nem volt szállás. Nekivágtam egy újabb mocsárnak, de már az ájulás kerülgetett. Végtelenségnyi idő múlva beértem Alvercába. A könyvben szereplő (munkás) szállások mind tele voltak, csalódottan kullogtam tova. Sötét volt, hideg, és hullafáradt voltam. Már épp kezdtem kétségbeesni, mikor utánam kiabált egy fickó: van szabad szobája. 20 euró az ára, de ha jön még valaki, megoszthatjuk a költségeket. Abban a pillanatban futott be a bokorban hasaló személy, mint kiderült, Ashley, a gigafelkészült, elektronikai eszközökkel, gps-szel, mobilnetes okostelefonnal és a legmenőbb sportcuccokkal felszerelt kanadai lány. Nem tudtam meg többet róla, nem akart cseverészni, amit nem vettem a szívemre, én se tudom, fiú vagyok-e vagy lány, leginkább földigilisztához hasonlatos az önképem jelenleg, megyek is aludni.

3. nap - Azambuja 26 km

Te jó ég! Hát nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz! Hogy a Camino ennyi kínszenvedést és csodát nyújt. Ma egész nap ömlött az eső. Egy darabig nem zavart, gondoltam bírja a cuccom. Inkább éhes voltam, leültem egy padra a kis szendvicsemmel Vilafrancában, bár már bőrig áztam, de nem érdekelt. Közben a szemközti étteremből kijött pár fickó, pakolásztak, ott dolgoztak. Kérdezték, nem kérek-e egy levest, vagy vizet. Mondtam, hogy köszönöm nem, de azért noszogattak, hogy menjek be, mégiscsak szakad az eső. Bementem, leültettek, meghívtak egy isteni forró zöldséglevesre, kaptam két almát, egy szelet narancsos piskótát, még kettőt elcsomagolva, és egy kávét. Én meg csak kamilláztam, hogy de jófejek! Ilyen kedvesen idegenek otthon még soha nem bántak velem. Csoda, hogy egy bizalmatlan seggfej vagyok? Ez a szívetmelengető hála érzés a nap további megpróbáltatásai során is kitartott, pedig egyfolytában esett és nehéz szakaszok jöttek. Először egy erdei úton szerencsétlenkedtem a sárban és a lezúduló esővízfolyamokkal küzdöttem, majd egy nagyon forgalmas országúton kellett gyalogolni, a zoknim cuppogott a beázott cipőmben, miközben a szívem majd' kiugrott a helyéről ijedtemben ahogy a kamionok elhúztak mellettem. Végül levettem és kicsavartam a vizes zoknit, szárazat vettem fel, rá egy-egy nejlonzacskót, és vissza a vizes cipőt. Így már egy kicsit komfortosabban lépkedtem, de a vízhólyagok már munkálkodtak a háttérben.Nagynehezen bevonszoltam magam a célvárosba, és szállás után érdeklődtem. Mekkora mázli, hogy ráfeküdtem a portugálra, senki nem tudott angolul. Egy Rita nevű néninél szereztem szobát, átöltöztem, kiszaladtam boltba Rita néni esernyőjével, majd egy arra döngető kocsi ahogy elhúzott mellettem, az utolsó száraz ruhámat is telibe csapta, derékig. Én még fürdőkádnak életemben nem örültem így, mint most! Halleluja! A jobb lábam rüsztje totál feldagadva, vízhólyagok a talpamon, de örülök, hogy élek. "

 Hát igen, elég döcögősen indult az út Santiagoba, és rengeteg kihívás és megtanulandó lecke várt még rám. Csodálatos tájak, varázsos emberi találkozások és történetek, esés-kelés és lassú tisztulás - erről mesélek majd a következő bejegyzéseimben.