Ki ne hallott volna már Barcelonáról meg a Costa Braváról? Paella, sangría, tengeri herkentyűk, koktél szürcsölés a tengerparton meg Despacito (már aki képes hallgatni ilyesmit), jetski döngetés, búvártanfolyam és beachen veretés - akinek van rá pénze, ezer mód élvezheti vakációját az észak-spanyol turistaparadicsomban. Nos, mivel nekem ez nem adatott meg, (és gyanítom, többen vagyunk így ezzel Közép-Kelet Európában) egyéni, low budget módját választottam a tengerparti nyaralásnak: kerékpár döngetés, sátorveretés, első osztályú kézműves szendvics dobozos gazpachoval és jéghideg kútvíz, s láss csodát, így is nagyon élvezetes napokat töltöttem Dél-Európa egyik legfelkapottabb nyaralóhelyén, a Costa Braván, ingyen. A katalán tengerpart biciklis szempontból is nagyon izgalmas hely, az időjárás májustól októberig garantáltan kedvező, a Budapest-Barcelona repjegy pedig fillérekből megvan, (amennyiben a járvány-helyzet is úgy engedi) szóval hajrá!

No de én nem Barcelonából indultam, hiszen már évek óta művelem a nomád életmódot, (persze most a járvány miatt én is itthon nyomogatom a billentyűzetet a nyócban… tegnap például egy nagyon vehemens néni rontott be zárás után az üzletbe, ahol eladó vagyok, lecseszett, hogy halkítsam le a zenét, mert ő egy láthatatlan nonprofit szervezet, az ő általa alapított Katica társaság logójához keres inspirációt… majdnem megvett egy macskás kitűzőt, de végül közölte, hogy a cica és a katica összekötéséhez szivárványhídra lesz szükség, úgyhogy akkor most ő megy. Na asszem itthon se fogok unatkozni… ) hanem L’Escala festői halászfalujában pattantam nyeregbe, Franciaországból visszatérvén, Barcelona felé. Itt találhatóak az ókori római város, Empuries romjai, és izgalmas, sziklás és homokos partszakaszok váltják egymást. Nem messze van ide Salvador Dalí szülővárosa Figueres, egész napos áll-leesést biztosító múzeumával, ki ne hagyjátok! Egyszer voltam a legjobb barátnőmmel még a 2008-as válság előtt, nyitástól zárásig ott ájuldoztunk faltól falig, az ékszer kiállításra nem is maradt időnk, úgy lehengerelt minket a szürrealista festő agyament tárlata. Na de térjünk vissza a bringaútra, ezúttal három, a civilizációtól többnyire távol töltött év után a nyugati tömegturizmus dzsungelébe, a fogyasztás Mekkájába igyekeztem vetni magam, mint egy nőnemű Krokodil Dundee. Felszerelésem most kimerült a következőkben: sátor, polifoam, hálózsák, pár váltóruha, egy kis műanyag tál és evőeszközök, zabpehely, víz, szárított gyümölcsök, búzafű por, amit tök véletlenül vettem és nem is tudom minek vittem magammal, napelemes töltő és strandcucc. Ennyi elég is volt. Úton- útfélen annyi üzlet és vendéglátóipari egység van errefelé, hogy minden pillanatok alatt beszerezhető, nagyon le sem kell térni az útról.

A dimbes-dombos tájon vígan tekertem dél felé, az út mindenhol táblákkal jelezve, többnyelvű információs pontok úton-útfélen. Az EuroVelo nagyon korrekt errefelé, sőt, egy darabon egybeesik a Pirinexus bringás vía verde körúttal is. A vía verde olyan kerékpárút, amit régi vasútvonalak megszüntetésekor alakítottak át bicikliúttá, összesen 2900 km-en lehet az autóutaktól távol tekerni szerte Spanyolországban, itt tudjátok csekkolni: http://www.viasverdes.com/

Középkori kis falvakon át, zöld réteken, mediterrán erdőkön keresztül vezetett az út. Sátorhelyet is biztos nagyon könnyen lehetett volna találni errefelé, de mivel jól meggondolt módon ebéd után sikerült elindulnom a nagy útra, s a benzinkúton gumifelfújás helyett valahogy csak totál leereszteni sikerült a kereket (nem működött a kompresszor) késő délután már úgy gondoltam, az is elég lesz, ha a tengerpart felé veszem az irányt és csak úgy hálózsákban kifekszem a partra. Mi bajom lehet, már csináltam ilyet ezerszer. Csupa romantika. Na, hát mesés ötlet volt, ahogy lement a nap, ezrével gyűltek körém a szúnyogok, hiába minden spray meg krém, annyira ki voltak éhezve a kis szemetek ott a fenyvesben, hogy éjfélig csapkolódtam, mint egy néptáncos. Aztán feltámadt a szél és olyan hullámverés támadt, hogy a sziklás part inkább egy világháborús helyszínhez hasonlított auditív síkon, mintsem harmonikusan álomba ringató egzotikus bölcsőhöz. Na de nem lehet mindig minden tökéletes, azért így is elmondhatom, hogy tengerparton aludtam, még ha az úgy kábé tizenöt perc is volt összesen. Legközelebb majd jobban megtervezem ezt az alvás dolgot - gondoltam. Innen látszik, hogy az ember még sok év vadkempingezési tapasztalattal a háta mögött is tud nagyon rossz döntéseket hozni, hát, tanuljatok a hibámból. Reggel összecsomagoltam, megreggeliztem az azóta ismét bukolikussá vált környezetben és hajtottam tovább.

Az út a part mentén haladt, be is csobbantam itt-ott, majd a Les Cadiretes hegyvidék lélegzetelállító lankáin folytatódott. Errefelé még teljesen autentikus településeket, kirándulóhelyeket, kristálytiszta vizű patakokat találtam, természetvédelmi területen megy keresztül a hol külön kiépített, hol gyalogos turista útvonal mentén jelzett bringaút. 

Ebédre lecsúszott egy liter salmorejo, ha szeretitek a gazpachot, na ez annak a még táplálóbb, testépítő verziója. A nyers paradicsom, paprika, uborka, hagyma, fokhagyma, olívaolaj mellett kenyeret is turmixolnak bele. A legjobb ebéd, minden benne van, oszt még rágni sem kell! S ez mind literes kiszerelésben, fillérekért kapható bárhol, 1 euro ötvenért. Az otthon jól bevált gyakorlat, azaz hogy “inkább alapozzunk előbb a kisboltban, hogy a helyszínen már ne kelljen annyit költeni” itt is nagyon hasznos tud lenni. A felkapottabb fürdőhelyeken elég magas árakon kínálják ugyanis az étket az éttermek, így okosabbnak láttam a szupermarketben bevásárolni és úgy bevetni magam a hegyek közé. 

Estére most igen körültekintően kerestem magamnak sátorhelyet az erdőben, és reggelig húztam a lóbőrt teljes nyugalomban. Még az út előtt beszereztem egy komolyabb sátrat, (amit Marokkóba vittem anno, már csak a hamvai voltak valahol elfekvőben, szétrángatta a szél, megtépázta a homokvihar és megrágta egy kutya) így teljes biztonságban éreztem magam széltől, esetleges esőtől, rovaroktól, hidegtől-melegtől védve.

A harmadik napon újra a tengerpart felé vezetett az út, át az erdőkön, némi emelkedő után egyenesen le, a szállodai szobák erkélyéről medencébe ugráló részeg turistákról elhíresült üdülőhely, Lloret de Mar irányába. (A “balconing”-ot azóta háromezer eurós büntetéssel torolják meg, csak szólok, mielőtt még valakinek hasonló ötlete támadna.) Itt picit félrevezettek a táblák meg a maps.me, és jól eltévedtem egy hegyi ösvényen, ahol már gyalog is alig bírtam tipegni, így visszafordultam és az autóúton gurultam le a Costa Brava egyik leghíresebb városkájába. 

No hát igen. A nagyon modern, nagyon cool, nagyon kultúrátlanított, plázákkal és egyen hotelekkel beépített üdülőváros és az úton azt követő hasonló jellegű települések nem igazán lopták be magukat a szívembe. Magyarul: rondák és ízléstelenek. De ez csak az én véleményem persze, sokaknak bejön, hogy csak a spanyol tengerpartig kell elmenni és a spanyol és/vagy katalán kultúra, építészet és gasztronómia élvezete helyett sokkal menőbb helyeken érezheti az ember magát. Legalábbis ha tud olvasni. Úton-útfélen botlottam ilyen elnevezésű hotelekbe, klubokba, kaszinókba: Dubai, Michigan, Honolulu Beach, Florida, Tahiti, Copacabana, Blue Sea Hawaii, Disco Hollywood… hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Sajnos nem lőttem képeket, így is beleégett a retinámba az élmény, remélem megbocsátjátok ezt nekem. Viszont még előtte készítettem erről az aranyos kis szántóföldről egyet:

Egy szó mint száz, hajtottam gyorsan tovább. Malgrat után Barcelonáig már végig a tengerparton lehet tekerni (majdnem), és sokkal barátságosabb településeket is sikerült felfedeznem, hosszú strandokkal, pálma- és fenyőfákkal, piknikező padokkal, autentikus kifőzdékkel, piacokkal. 

A legjobbakat a piacokon lehet enni. A helyiek is oda járnak ebédelni, mert olcsó, házias menüt lehet kapni friss alapanyagokból készítve, és nem a méregdrága turista menüt, ami talán nyomokban tartalmaz némi hitelességet, elvétve. A partok gyönyörűek, szellősek, egy-két halászfalu régi központját meg is látogattam, s az egyikben elcsíptem egy szenzációs jelenetet: éppen táncmulatság volt. Sardana. A helyiek nagy körben állva egymás kezét fogva és a magasba tartva lépkedtek az élő zene ritmusára, majd mikor a zenében a feszültség a tetőfokára hágott, ugrándozni kezdtek. Lenyűgöző volt, ugyanis a körben a nagyon idősek is úgy fickándoztak, mint hal a vízben. Szeretnék majd én is nyolcvan-kilencven évesen így mókázni!

Másnap már beértem Barcelonába, amit gondolom nem nagyon kell bemutatni, viszont a bringás közlekedés milyenségéről ejtenék pár szót. Mivel nem először jártam Barcelonában, ezúttal kihagytam a leghíresebb látnivalókat és a tömeget, és az inkább kevéssé látogatott városrészeket fedeztem fel bringán. Meg kell mondjam, nagyon fejlett a kerékpáros infrastruktúra, legalábbis spanyol viszonylatban, rengeteg úton van külön bringaút vagy sáv és az autósok is nagyon előzékenyek. Ezenkívül elképesztő mennyiségű elektromos rolleressel kell megosztani az utat, ami nagyon mókás. 

Mindent összevetve, Katalónia igazán kellemes élményt nyújt kerékpár túrázóknak, kirándulóknak, nyaralni vágyóknak egyaránt. Könnyen teljesíthető az EuroVelo ezen szakasza, alig kell a térképet nézegetni, minden nagyszerűen ki van táblázva. Csak ajánlani tudom, úgyhogy srácok, amint elmúlt a vírusveszély, nyeregbe! 

Addig pedig itthon számos kerékpártúra-útvonal vár felfedezésre, remélem összefutunk valamelyiken, én pedig már könyvet írok a nyolcker egyedülálló életformáiról...