Egy hónapja csücsülök újra a magyar valóságban négy év távollét után, szeretteim meleg ölelésében, ujjongok a magas zöld fák látványától, hektoliter számra iszom a mesés pesti csapvizet, és még mindig nem hiszem el, hogy keveredhettem pár hónappal ezelőtt ekkora szarba. Biztos megátkoztak. Vagy a karma. Vagy csak a sors akarta ily módon közölni, hogy otthon a helyem, vége a mókának egy időre. És mivel engem nagyon erős érvekkel lehet csak meggyőzni bármiről is, hát bedobott a tajtékos mélyvízbe. Hazaérkezésem után megírtam a száraz tényeket az egyik netes napilapnak, lehet, hogy olvastátok. Most elregélem a teljes sztorit, mert a macskaevő fickót, a saját magát élve megfőzni kívánó őrült kecskepecért és ehhez hasonló szinte számomra is hihetelen elemeket már csak nem írhattam bele… 

Szóval, a helyszín egy kis ökotanya a dél-spanyol hegyekben, az El Manzano, Granada és Jaén között, tíz kilométerre az első lakott területtől, körülöttünk olivafák egyenes sorokban a pucér, gyomirtózott talajon, míg a szem ellát. Ezerkétszáz méter magasan, februárban. A környék egyetlen vadregényes zöld farmján kecskesajt-készítő tanfolyam, bioveteményes - vonzó helyszín az önfenntartó gazdálkodás témakörében fejlődni kívánó fiataloknak. Annak idején, pontosabban két éve itt tanultam sajtot készíteni egy tündéri, fiatal srácokból álló önfenntartó közösség részeként, amíg az fel nem oszlott, a háttérből előbukkanó tulajdonos (később róla lesz még bőven szó) örökösödési zűrzavarai miatt. Idén tavasszal látogatóba érkeztem, Granadában kellett hivatalos ügyeket intéznem a rég várt hazautazás előtt, s amíg az intézkedés zajlott, elnéztünk Marioval a régi farmra, mivel hát kicsi a világ, egy a francia szüreten megismert spanyol barátom, David pont itt kezdett el dolgozni. S ha már erre jártunk, bevetettük magunkat a sajtműhelybe is egy picit. Az anno galibát okozó tulajdonos, Rafa nem sok vizet zavart, úgy döntött, nyugdíjazza magát. 

Két év alatt azonban sokat változott a tanya, nem éppen pozitív irányba. Sehol egy működő WC, minden csupa kosz, egyetlen, funkcióját nagyjából ellátó fürdőszoba van, fűtetlenek a hálószobák, sőt, gyakorlatilag a közös nappalit leszámítva sehol nincs fűtés, akadozik az áramellátás, több, mint húsz elszabadult illegálisan tartott disznó, kicsik és nagyok, a vele járó ürülékkel udvarszerte, Rafa aktuális projektje… hát nem voltam elragadtatva. David barátunk, aki egyedül látta el a kecskéket, bérelte a sajtműhelyt, készítette és árusította a sajtokat, megkért, hogy pár napig segítsünk neki helyrehozni a káoszt, amíg a betanítandó munkások és külföldi wwoof önkéntesek meg nem érkeznek. Mario, a társam, foglalkozását tekintve boldog sajtkészítő, jelenleg sajtműhely nélkül, rábólintott. Elkezdtük kisikálni és helyrehozni a műhelyt és napi 100-130 liter kecsketejből sajtot készíteni. Pár nap múlva már munkát ajánlottak nekünk, 500 eurós fizetéssel. Én azonban az uralkodó állapotok miatt már mentem volna, amúgyis haza akartam indulni Magyarországra, csak egy folyamatban lévő elintéznivalóm tartott vissza. És ekkor kezdődött a mókás kis kanosszajárás. 

Aznap délután kitereltük a kecskéket legelni, s míg azok vígan szökelltek jobbra-balra, én igyekeztem őket az úttól távol tartani, s egy rosszul irányzott ugrással hopp, a jobb bokámat magam alá is fordítottam. Egy épp ott tartózkodó granadai srác kocsijával vittek vissza a házba, zokogtam a fájdalomtól, rá se bírtam állni. Na, most hogy az úristenbe menjek el innen. Mivel nem lilult be, biztos csak kificamodott, pár nap, és helyrejön- mondogatták. Üldögéltem a jéghideg házban, diót törtem, kenyeret dagasztottam, és egy seprű segítségével ugrándoztam ki a toalettre, mert hát kemény csaj vagyok ugye, de a lábam nem akart javulni. Egész nap takarítottam, ülve. Fantasztikus jókedvemet csak fokozta, hogy megjelent egy kétes elmeállapotú izompólós fiatalember, Sergio is a tanyán, aki a ki-be járó macskák tevékenységét kommentálva a következő kis anekdotát mesélte el: 

“Múltkor, mikor itt voltam disznót vágni, úgy felidegesítettek a macskák, hogy mikor az egyik ellopott egy szelet húst a tányéromról, én megkerestem, elkaptam, levágtam, megsütöttem, és megettem. Kurva macskák. Azt kapta, amit érdemelt.” Azannya keservit! Azonnal el kell húzzak innen!- gondoltam magamban egyéb ízes magyar szólásmondásokat idézgetve, és odébbgurultam az irodai székből rögtönzött kerekesszékemmel. Szerencsére kemény survivor barátunk csak a hétvégére jött, el is mormoltam egy hálaimát, mikor hazavonult (meg hogy tojjon sünt).

Családommal közben a lehetőségeket latolgattuk, hogyan tudnék fél lábbal hazajutni, bújtuk a netet, hátha valaki megy a közelből kocsival Magyarországra, de csak többszáz kilométerrel odébbról, Alicante mellől indult egy, oda is el kell jutni valahogy. Azt már mondták a helyiek, hogy ide taxi biztos ki nem jön, a buszpályaudvarokat is sorra zárták le. Öcsém már azt fontolgatta, hogy kijön értem Budapestről. Végülis csak 5200 kilométer oda-vissza.

Közben megérkezett a francia, spanyol, holland, és brazil önkéntesekből és fizetett alkalmi munkavállalókból álló csapat. A franciák elvittek kocsival orvoshoz a kietlen Jaénbe, ahol még tíz nap fekvést javasoltak. Én már a végrendeletemet fogalmazgattam, míg a társam éjjel-nappal vakon dolgozott a sajtműhelyben. A kellemetlen furcsaságok láttán az újonnan érkezők lelkes takarításba és tatarozásba, többen az elutazás megszervezésébe, új szállás keresésébe kezdtek.  Ekkor lépett életbe a koronavírus-járvány miatti teljes kijárási tilalom Spanyolországban. Soha jobbkor! 

Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök március 15-én jelentette be a kijárási tilalmat: háztartásonként egy ember hagyhatja el a tartózkodási helyét kizárólag élelmiszer és gyógyszer vásárlási céllal, blokk bemutatásának hiányában többszáz eurós büntetést kilátásba helyezve. Törölték a nemzetközi repülőjáratokat, rengeteg busz és vonat járatot, személyautóval csak maximum két személy közlekedhet kivételes esetben, hatósági igazolással, konzuli engedéllyel. És ellenőriztek, járőröztek a rendőrök, csendőrök, mindenhol. Az olajfák közti földúton hajnalban kocogó spanyol nyugdíjas hölgyet, aki szintén látogatóba érkezett férjével a farmra, visszazavarta a házba a Guardía Civil, a semmi közepén. Tehát maradtunk. Csak két hét. 

Való világ agro kiadás, na ne bomoljál már...

Első hét

Az óriási feszültség ellenére eleinte mindenki igyekezett konstruktívan hozzáállni a helyzethez, és a disznók általi károkat helyrehozni, a környezetet arra a két hétre lakhatóbbá tenni. Volt is mit csinálni, a tulajdonosból diktátorrá előlépett karizmatikus férfi ugyanis napról napra egyre szürreálisabb projektekbe kezdett. Először egy, majd három, végül nyolc sertést ölt le az udvaron a szomszédai segítségével, levágott fejeiket és belsőségeiket az udvaron szétdobálva, a húst pedig hűtőkamra és elektromos áram híján az egyik lakásban tornyozta fel. Mondjuk így legalább volt miért örülnünk az éjszakai fagyoknak, nem csak mi leszünk mélyhűtve. Mint kiderült, a megnövekedett rendőrségi kontrolltól megijedve Rafa igyekezett illegálisan tartott jószágaitól gyorsan megszabadulni. A helyi állatorvos párat gyorsan beoltott, aztán már húzott is el, “nem láttam semmit! - felkiáltással. Az önkéntesek naphosszat próbálják kézzel feldolgozni a húst, de a hideg, nedves épületben villámgyorsan penészednek be a frissen készített hurkák. Nekem közben a jéghideg házban a sérült lábamon fagyási sérülések jelentek meg. Kezdtem nagyon nyűgös lenni. Hogy finom és nőies legyek.

Második hét

A vesztegzár miatt a tanyán rekedt külföldi fiatalok kiszolgáltatottsága láttán érkezett a tulajdonos, Rafa reakciója is: szó sincs a wwooof vagy workaway standard napi 4-5 óra munkáért szállás és ellátás megállapodásról, van, hogy reggeltől estig dolgozunk, amikor ő mondja. Ha nem tetszik, el lehet menni.  Gyalog 10 kilométer a faluig, onnan pedig nincs busz. Mostantól itt ő a főnök, mindenki neki dolgozik. Zseniális. 

Az egyre feszültebb hangulatot tovább korbácsolta az elnöki bejelentés, miszerint további két héttel hosszabbítják a kijárási tilalmat, április 11-ig. Mindeközben vad telefonálgatás, a minimális térerő segítségével információ szerzésre való próbálkozás eredménye a teljes kilátástalanság: a tömegközlekedés szinte teljesen megszűnt az országban, a megyék közti utazás pedig kizárt. A gyér mobilnet jel miatt nem tudtam a blogot sem készíteni, sem az óráimat normálisan megtartani. De bár ez lett volna a legnagyobb bajom!

A helyzet ijesztő mivoltát a huszonegy éves kanári szigeteki fiú, Ramón megbetegedése tetőzte: pár nap alatt egy náthás kissrácból negyven fokos lázzal, légúti panaszokkal magán kívüli állapotban küszködő sápadt zombivá lett. A hivatalos koronavírus információs vonal túlsó felén csak annyit közöltek: maradjon ott ahol van, amíg jobban nem lesz. Ellátás nélkül egy fűtetlen szobában, tíz emberrel osztozva a leamortizálódott fürdőn, ahol már csak lavórban lehet tisztálkodni. Éjjelente még fagy, és a folyamatos viharok következtében alig van áram, a napelemek a zord időben nagyon gyengén teljesítenek. Közben jönnek a külvilágból a hírek: tömegesen hunynak el az idősek Spanyolországban, több idősek otthonába be sem megy az ápoló személyzet, csak a hullákat hozzák ki, az ellátó rendszer becsődölt, a hetven éven felüliekkel már közölték, ha tüneteket észlelnek magukon, sajnos nem tudják már őket fogadni.

Én közben lassan elkezdtem sántikálni, bár ne tettem volna. Mivel igyekeztem én is kivenni a részem a feladatokból, ha már így jártunk, főleg a konyhában szorgoskodtam és főztem 12 emberre. Egy alkalommal, mikor a mosogatóvízet kicibáltam egy lavórban az udvarra, olyat láttam, amitől utána egész másnapig nem voltam hajlandó kimászni a szobámból: az egyik disznó levágott szőrös feje nézett velem farkasszemet az udvaron, a konyhaajtótól 2 méterre, a füleit két kismalac, a saját kölykei rágcsálták. Legyek ura, most hogy legyek pozitív? - forgattam a szemem. Szóltam a hímeknek, hogy csináljanak már valamit, azt mondták, elássák.

Harmadik hét

Kora reggelente összegyűlünk a csapat normálisabbik felével és jógázunk, meditálunk, hogy ne kapjunk agyfaszt. Szerencsére összetartó, megértő, támogató csapatot alkotunk páran. Többen is küszködnek emésztőrendszeri problémákkal, hogy az idegességtől, vagy a higiénia hiányától, azt nem tudom. Utána napközben kapálunk, talicskával trágyát hordunk, epertöveket ültetünk szét, botokat dugdosunk le a földbe faültetés címén, etetjük az állatokat, kinn a szántóföldön csicseriborsót vetünk, mindent úgy és amikor Rafa mondja. Semmi nincs megszervezve, megbeszélve, úgy ugráltat minket, ahogy akar. Esténként társasjátékokat játszunk és próbáljuk a nyugati civilizáció arra érdemes elemeit a mindennapjainkban tartani. Mindeközben a kecskéktől és a kutyáktól beszerzett bolhák csipkednek minket már az ágyban is.

A lázas srácnak Ramónnak igyekeztünk levest, teát főzni, takarókat vinni. Mosógép hiányában az átizzadt ruháinak tisztítása és szárítása sem volt egyszerűen megoldható, szegény meg olyan épületben kapott szobát, ahol se konyha, se fürdő.

A kétes elmeállapotú tulajdonos eufórikus állapotban hangoztatja naphosszat, hogy végre eljött a kapitalizmus vége. Még a legrendkívülibb humorérzékkel ellátott társaink is kezdik elveszíteni a türelmüket, ugyanis a fel nem dolgozott többszáz kiló sertéshús dögszagára hamarosan megjelentek a legyek, és elkezdték beköpködni a romló húst, erre frappánsan a háziúr csak annyit reagált: “Addig sem a sajtokra mennek!” A kijárási tilalmat közben újabb két héttel hosszabbították, április 26-ig. Már a fejünket verdestük a falba. A beteg fiú a hét végére szerencsére jobban lett.

Negyedik hét

Rafa és a kecskepásztorok továbbra sem csüggednek: most hím kiskecskék gyilkolászásába kezdtek, lenyúzott tetemeiket a bejárat fölé aggatták, a vegetariánusok nagy örömére. A tulajdonos úr naphosszat hangoztatja, hogy itt ő a főnök, és mi, civilizált európai fiatalok ezt kénytelenek is vagyunk tudomásul venni. Hiábavaló minden próbálkozás az emberi kommunikációra, az erősebb kutya szaporodik - elv szerint élő és cselekvő urat semmivel nem lehet jobb belátásra, netán empatikusabb hozzáállásra bírni. Sőt. Velem külön összeveszett, mert egyik délután online órám volt, a másikon meg bőgtem a szobában, ahelyett, hogy az ő utasításai szerint krumplit ültettem volna a többiekkel az esőben. Puszira. Na persze. Látszott rajta, hogy nem százas, eltorzult fejjel üvöltözött velem, szájából csak úgy repkedett a nyál, hogy mi ez a motiváció hiány? A többiekkel naponta többször is kérdezgetjük egymást, hogy ez most komoly? Vagy csak valami vicc? 

A több hete levágott disznók húsa még mindig az egyik lakásban tornyosul, elképesztő bukét árasztva magából. A bezártságból egy-egy órára az olivák közé menekülni próbálván, megfelelő helyet keresek a függőágyamnak, hogy az útról ne látszódjon. Hányingerkeltő bűz csapja meg az orrom, hopp egy levágott disznófej, ijedtemben ugrok egy jobbost, hopp mégegy, másik irányba fordulok, ott is egy, öklendezve rohanok vissza a házba, a három-négy hete levágott, bomló disznófejek látványától rémüldözve. És még három hét a tilalom lejártáig minimum. Az április 18-ra szóló Barcelona-Budapest Wizzair járatot törölték, ahogy májusig az összeset.

Ötödik hét

“Ma este felavatjuk a termálfürdőt!” - Kiáltja Rafa a konyhaajtóban. Kibotorkálunk a sötétben a romos udvarba, fejlámpával, na ezt azért megnézem, mi a viziló nyolchengeres micsodáját talált már ki megint Señor Degenerált. Ott vár már minket az egyik melléképület előtt, fürdőköntösben, csak a körvonalát látjuk, hátulról világítja meg a máglya, amit a négy olajoshordó tetejére állított bontott fürdőkád alá gyújtott. Csak a szana-széjjel álló gyér hajzatának és fürdőköpenybe burkolt hatvanéves testének kontúrjai sejlenek fel, ahogy karjait széttárja, mint Jézus a kereszten. - Most fotózzatok! - ordítja torkaszakadtából. - Ez itt a jövő! A nyugati világnak befellegzett! - Ledobja a textilt, és további csatakiáltások kíséretében egy kiürült vödörről nagy nehezen bemászik a másfél méteres magasságban füstölgő kádba. Egy rozmaring ággal csapkodja magára a vizet és folytatja a monológot, melyet a könnyfakasztó füst miatti köhögőroham fojt néha belé. - Te jó ég, mi jöhet még, macskaevő ember, levágott disznófejek, világjárvány, bolhák, legyek ura, vesztegzár, ez meg itt élve megfőzi magát, hacsak nem múlik ki előbb füstmérgezésben. Páran kínjukban elnevetik magukat, én csak döbbenten forgatom a szemem, és reménykedek továbbra is, hogy csak valami nagyon komoly tudatmódosító szerrel kezeltek véletlenül a jaeni kórházban, és ez nem is a valóság.

A francia párnak - tanár és mérnök, komolyan, hogy kerülnek ilyen helyekre értelmiségi emberek? - végül sikerül személyautóval elhagyni az országot, konzuli segítséggel. Én is velük akartam menni, de tilos egy öt személyes személyautóban kettőnél több embernek utazni, szóval maradt a bolhás ágyban zokogás. A többiek számára a tömegközlekedés továbbra sem elérhető. Éjszaka Mario köhögő rohamára ébredek, folyik a szájából a nyál a pólójára, nem bírja abbahagyni, halálra rémülten adom a kezébe a vizesüveget, mind meghalunk, itt a vég, korona, ja csak egy bolhát tüdőzött le.

A törölt járatok és a távozásra vonatkozó reménytelenség végett folyamatos kapcsolatban állok a madridi Magyar Konzulátussal, akik végül segítőkészen kiállítottak egy utazási igazolást, hogy legalább a farmot elhagyhassam, ideiglenesen Észak-Spanyolországba, spanyol barátom szüleinek üresen álló aragóni lakásába. Persze mivel egyikünk sincs oda bejelentve, hivatalosan nem szabadott volna el sem indulni. Kétszemélyes furgonnal készülünk a következő hétfői startra, attól rettegve, hogy megállít a rendőr és nem enged tovább utazni két egymás mellett ülő személyt, ahogy arról a nagykövetség munkatársai tájékoztattak. De akkor is, végre legalább erről az elmebeteg helyről elpucolunk, még ha kint a Mad Max is vár ránk! 

Utolsó este a nagy fehér koca nyolc kismalacot ellett (vagyis fiallt, bocsi) a következő woofer generációk szórakoztatására.

Azért csak helyrepofoztuk az udvart meg a veteményest

Hatodik hét

Tíz óra alatt átvágunk az országon, jobb híján pólóból varrt maszkokban, benne van a pakliban, hogy megbüntetnek, leszállítanak, vagy lerobban az öreg furgon, amit idefele úton is pár aranykezű marokkói pofozott ki ideiglenesen. (A jó ég áldja meg őket, innen üzenem!) A tébolyult sertéstelep valóságából a posztapokaliptikus valóságba zuhanni nem sokkal kellemesebb élmény. Totál kihalt minden, az autópályán csak kamionok, teherautók és rendőrök közlekednek. Zaragoza magasságában megállít a motoros rendőr. Csak lesünk egymásra ijedten, megyünk a kékek után a benzinkútra. Okmányokat, lakcímbejelentő papírt, repülőjegyet, konzuli igazolást kérnek a szélvédőn keresztül. Megbüntethettek és leszállíthattak volna, de végül elengedtek. Sikerült az északi kis faluba, Pueyo de Santa Cruzba érni, és reménykedni, hogy az első májusi Wizzair járatot nem törlik majd, addig karanténban kuksolni, mint eddig. 

Szerencsére a spanyolok igen vígan élik életüket a szélsőséges szituációban is, minden nap az erkélyükön cseverésznek egymással, olykor megafon és egyéb segédeszközök igénybevétele mellett. Esténként a kijárási tilalom himnusza, a “Resistiré”, azaz az “I will survive” spanyol verziója szól az utcai hangszórókból, melyet vastaps és kollektív karaokee kísér. A faluba este hazatérő egészségügyi dolgozók szirénázva hajtanak be a kis utcákba, a falusiak ovációval éltetik őket. Boldog vagyok, hogy szépen el tudok búcsúzni Spanyolországtól négy év után és nem dühvel és rémülettel telve kell meneküljek. Mégiscsak második otthonom lett ez a vidám, színes világ, a flamencós cigányok, a cadizi hegység, a kis fehér házikós falvak...

Hazaút

Habár a korlátozások lassan enyhülni látszanak, nagyon nehezen sikerült csak jegyet szerezni a Barcelonába induló egyetlen távolsági buszra. A pályaudvar zárva, az internetes felületen nem lehet megvenni a jegyet, végül hosszas várakozás után telefonon, a bankkártya adatok megadásával és mélységes bizalom megelőlegezésével veszem a jegyet a járatra, amelyen összesen öt utas foglalt helyet kesztyűben, maszkban. Délután kettőre érek a katalán fővárosba immár egyedül, a repülő másnap reggel 9:15-kor indul. A repülőtéren a járatok indulásának időpontja előtti 90 percnél korábban nem lehet tartózkodni. Hosszas keresgélés és telefonálgatás után sikerül egy a buszpályaudvarhoz közeli szálláshelyet találnom. Egy óra alatt teszem meg a hatszáz métert a címig, csomagokkal, szétszerelt biciklivel, sántikálva. Meglepetésemre tele a hostel, ottragadt külföldi vendégek, dolgozók, gyerekek társaságában igyekszem tartani a másfél méteres távolságot, nem sok sikerrel. Egy élelmiszerboltba is bementem, azonnal fertőtlenítették minden vásárló kezét és gumikesztyűt adtak ránk. Másnap a kihalt repülőtéren az aznapi egyetlen, az első budapesti járatra várakozó körülbelül harminc emberen tapintható az aggodalom, többeket nem engedtek fel a gépre, hiába volt csatlakozásuk, Magyarországon nem engedélyezett a tranzit. Végül felszáll a gép, harminc ember megkönnyebbült sóhaja is biztos segített ebben...

Budapesten eufórikus állapotban várom ki a csigalassúsággal haladó okmányvizsgálati sort, az egymástól másfél méterre felragasztott matricákon. Hőmérőznek is. Be is mondják a hangosbemondóba, hogy mindenki tartsa a másfél méter távolságot, de amikor a rendőrségi ablakhoz lépek, amelyből kettő van egymás mellett fél méterre, 10 centire vagyok a másik utastól. A bódéban hármasával, négyesével nyomorognak a rendőrök illetve határőrök, maszk nélkül. Elmosolyodom. Végre itthon! Ez a jó kis kelet európai bénaság, milyen bájos tud lenni! Irány az újabb két hét karantén, de már kisimult idegekkel.

Na, szóval igen, értettem az üzenetet, köszönöm, és irtó hálás vagyok, hogy egyben megúsztam, és ezekben a drámai időkben, míg mások valós súlyú problémákkal küszködtek, nekem csak az undorral és egy bomlott elméjű barommal kellett hadakoznom. De fókuszáljunk a pozitívumokra is: ha egyszer zsé kategóriás horrorfilm forgatókönyvet kívánnék írni, anyagom már lesz dögivel. És akkor most maradok a varázslatosan csodálatos Kárpát-medencében és lefetyelem a literes tejfölt. És megírom a caminot is, ígérem. 

Ja igen, és szeretettel várom a “minek ment oda” típusú kommenteket, nyomassátok :D